Nincs mit megbocsátanod, ha tudod, hogy minden egyes tapasztalatodat te szerezted önmagadnak. Miért kellene neheztelni azokra, akik csak teljesítették egy kérésedet?
Phekda Minael
 |
| kép: wallpaperswide |
"De te fabula narratur" - Rólad szól a mese, még ha nem említik is a neved. Az életünk mind önmagunkról szól. A mi saját tanulási folyamatunk, a mi megtapasztalásaink, minden értünk van. Ami fáj, az is. Ami fáj, azért van, hogy rámutasson valamire, aminek valójában nem is kellene fájnia. Minden tanítás végső értelme az Egység, és egy esemény addig fog ismétlődni az életedben, amíg meg nem tanulod belőle, amit szükséges.
Téves következtetés, ha valami negatívat állapítunk meg embertársainkról. Vegyük például azt, hogy valakivel rendre újra megtörténik, hogy becsapják, elárulják, hazudnak neki. Egy nagyon alap szinten vélhetnénk azt, hogy a lecke, amit meg kell tanulni az annyi, hogy nem szabad bízni az emberekben, mindenki hazudik, előbb vagy utóbb mindenki át fog ejteni, tehát nem érdemes senkit sem túl közel engedni, mert voltaképpen a lelki közelség ára az, hogy később hátba fognak szúrni. Aki ennél a következtetésnél leragad, az továbbra is ezzel a jelenséggel fog szembesülni, mintegy megerősítve magát a hitében, hogy az emberek rosszak.
Nézzük másik szempontból. Buddha azt mondja, minden ember jó. Végső soron mindenkit valamiféle jószándék vezérel. Minden elő boldog akar lenni, csak nem tudja, hogy hogyan kell. Pillanatnyi kielégülésre, talmi örömökre vágyik, mert azt hiszi, ez jelenti a boldogságot. Amíg meg nem ismeri az Egységet, addig azonban mindig boldogtalan lesz. Ez azonban nem egyenlő gonoszsággal, vagy romlottsággal. Ez az emberi oldalunk alapvető ismérve. Senki sem hiba nélkül való, még azok sem, akik ezt hirdetik magukról. Kezeld fenntartással, aki ezt állítja magáról, vagy akit így állít be a környezete, követői. Ugyanis, amíg földi testben élünk, addig van spirituális munkánk is. Tehát a hiba nélküli embert arról lehet felismerni, hogy nem él. Hibázunk, ami normális. Javíthatunk rajta, ami opcionális. A jóra törekvő embert az különbözteti meg az ösztönlénytől, hogy önmagára is reflektál, hibáit elismeri és igyekszik rajta javítani. Erről majd részletesebben fogok írni egy, az "átok" természetéről szóló cikkben, most maradjunk a megbocsátásnál.
Tehát, ha elsajátítjuk azt a nézőpontot, hogy az életünkben velünk minden azért történik, hogy felülemelkedhessünk a minket megbéklyózó, beragadt álláspontjainkon és visszatalálhassunk az Egységbe, és elfogadjuk, hogy mindenki a saját szempontjából valamiféle jóra törekszik, akkor megláthatjuk mindenben a saját tükörképünket. Jóra törekszik, aki elvesz tőled valamit, mert azt akarja, hogy az övé legyen, és ez neki jó. Ő nem látja a nagyobb képet, nem érzékeli a te szempontodból a dolgot, és azt hiszi, nyert, mert övé lett az a valami. Az egó hízik és rettentő jól érzi magát. Az áldozat egója meg attól hízik, hogy van rá oka, hogy sajnáltathassa magát. A valóság az, hogy a fájdalmunk közös. Nem árthatsz senkinek úgy, hogy te magad ne sebeznéd meg, és fordítva is igaz. Senki nem okoz fájdalmat neked úgy, hogy te ugyanezt ne tetted volna meg vele, vagy valaki mással, esetleg önmagaddal.
Ezek a gondolatok segítenek lecsendesíteni az elmédet. Az előző részben leírt gyakorlatok segítenek kitisztítani a fejed és egy olyan állapotba juttatnak, ahol már talán kevesebb indulat van, és könnyebb elfogadni azt, amit most fogok leírni.
Egy érzelmet, érzést csak úgy tudunk elengedni, ha megéljük a teljességében. Amíg eltoljuk magunktól, menekülünk előle, vagy le akarjuk tagadni, addig energiát adunk neki és a tudattalanunkból irányít. Amit már a tudatosságunkba emeltünk, annak nincsen hatása felettünk. A tudatosság, a spirituális fejlődés, vagy a rezgésszint emelkedése nem azt jelenti, hogy a jelenségek feltétlenül megszűnnek, pusztán annyit, hogy már nem okoznak problémát. A tudatosságba emelt jelenség kezéből kivettük az irányítást. Többé már nem kell engedelmeskednünk neki. Például, aki az irigységét tagadja, és bőven adakozik is, hogy ezt a maga számára is bizonyítsa, azt gyakran a tudatalattijából irányítja ez a tulajdonság. Például kényszeres adakozásra ösztönzi. Az illető pedig nem érti, mitől van aranyere. Naponta többször elmondja, hogy ő sosem volt irigy. Amikor azonban valóban tudatosodik benne a saját irigysége - illetve inkább úgy fogalmazok, hogy tudatosodik benne az, hogy ő maga is tartalmaz irigységet (hiszen az Egységben minden benne van, tehát mindent be kell építenünk, legfőképpen azt, ami a legjobban taszít és irritál) - tehát, amikor az irigysége felemelkedik a tudatosság szintjére, többé már nem kell neki engedelmeskednie. Minden adott szituációban, amikor korábban az irigység írta a forgatókönyvet, nyílik egy pici időkapu, egy lehetőség a szabad akarat bevetésére. Amikor felismeri, hogy csak az irigysége készteti erre vagy arra, abban a pillanatban képes úgy dönteni, hogy engedelmeskedik-e neki vagy sem. Mind a kettő jó válasz, hiszen ne felejtsük el, nem megváltoznunk kell, nem jónak kell lenni, hanem azzal kell maradni, ami van. A felébredés, a megvilágosodás, ami a tartós boldogságot okozza, az a jelenlét. Elfogadni akár saját negatív tulajdonságainkat. És azt, hogy az életünk a saját választásaink következménye. Tehát az illető az adott pillanatban dönthet úgy, hogy az irigység késztetésének engedelmeskedik, vagy valami mást választ. Mindegy, melyik történik, mert innen már nem áldozatnak érzi magát, hanem magabiztosan ül élete nyergében.
Tudatos szintre pedig úgy tudjuk emelni ezeket a minket korlátozó tényezőket, ha belemegyünk a rossz érzésekbe is. Megbocsátani úgy lehet, ha átéljük velejéig a fájdalmat, azt a fájdalmat, amivel semmiképp sem akarunk szembesülni. Azt a fájdalmat, amit mi okoztunk annak, aki megbántott minket. Ez nem mindig könnyű, és néha egyedül nem is megy. Számos módszer kínál azonban erre lehetőséget a családállítástól az előző életbe való utazásig, meditáció, és a többi. Mindenképp azt javaslom, hogy először egyedül tegyél próbát. Menj vissza arra az érzésre, ami kiborított. A fájdalom, a veszteség, a harag, vagy valami, ami megfoghatatlan. Lehet, hogy nem is konkrét érzelmet tapasztalsz, hanem egy fizikai érzethez tudod kötni a jelenséget. Elkezdett forrósodni a mellkasod, a fejed, vagy megfájdult a gyomrod, esetleg vécére is kellett menni. Elképzelhető, hogy amikor a konkrét atrocitás ér, akkor nincs alkalmad ezt megtenni, ez nem is probléma. Javaslom, hogy otthon, egyedül, és lehetőség szerint fekve csináljuk ezt a gyakorlatot. Ha ez nem oldható meg, akkor csendes helyen, ülve is nagyon jó lesz. Fekve egy kicsit könnyebb ellazulni, és itt most az a lényeg, hogy az energiát hagyjuk áramolni.
Tehát, lefekszel, és felidézed magadban azt a pontot, ami a fájdalmat okozta. Az a mondat, az a kép, az az érzés. Megvan? Maradj vele. Ne akard megváltoztatni. Ne akard, hogy ne legyen itt. Ne akard, hogy elmúljon. Bontsd ki, mint egy ajándékcsomagot. Mondd azt: fáj? jó, akkor fájjon! Lássuk, mi van alatta! Mitől fáj, miért kínoz ez ennyire engem? Amikor az érzés a tetőfokára hág, automatikusan szertefoszlik. Amikor felismered a történetben a saját szerepedet, a megbocsátás automatikusan megtörténik. Mert hát hogyan is lehetne másra haragudni, amikor minden téged szolgál, ami veled történik. Amikor mindennek, amit megtapasztalsz, megvan a csírája benned. Ez azt jelenti, hogy a te hibád, hanem azt, hogy a te felelősséged. Márpedig, ha nálad van a felelősség, nálad van a kormány: Te tudsz rajta változtatni!
A veszteséggel, fájdalommal és megbocsátással kapcsolatos körutazásunk egyelőre ennyi. Köszönöm, hogy velem tartottál. Kérdéseidet bátran tedd fel hozzászólásban, ha tudok, fogok rá válaszolni. Ha egyéni konzultációra van szükséged, itt találod az elérhetőségeimet. Szerencsés utat kívánok neked!
Szeretettel: Helga
