Eredetileg a másik blogomon jelent meg ez az írás, azonban mára nyilvánvalóvá vált, hogy bármennyire is szerettem volna, nem tudok két blogot menedzselni. Így hát úgy döntöttem, áthozom ide az írásaimat onnan. Ezzel a négyrészes sorozattal kezdem. A cikk alján a link a másik blogra vezet, tehát ott máris el tudod olvasni az összes cikket.
Szeretettel: Helga
Veszteség és hála
"Nincs férfi, aki végigélhetné az életét veszteségek nélkül" (Ragnar Lothbrok)
 |
| kép: freepik |
Mi is a veszteség? Elveszíteni csak olyasmit tudunk, ami valójában nem is hozzánk tartozik. Jóllehet, néha a hozzánk tartozó dolgoknak is kimenőt kell adni, mert vagy nekünk, vagy ha személyek, akár nekik is, külön fejlődési utakon kell keresztülmenni ahhoz, hogy végül ismét összeforrhassanak az ösvényeink.
Miért nehéz és fájdalmas feldolgozni a veszteséget? Az egyik fő oka az az illúzió, hogy a körülmények megváltozását veszteségként éljük meg. Aminek mennie kell, az megy, és mi emberek kicsik vagyunk megállítani a változást. A másik ok pedig az ember biológiájában rejlik. Az agyunk szinapszisai, a neuronok (agysejtek) által kialakított kapcsolatok szó szerint fizikailag is őrzik testünkben a veszteség tárgyának lenyomatát. Tehát nem csupán energetikailag és érzelmileg, de a szó szoros értelmében fizikailag is belénk tapad minden, amit (akit) valaha is megismertünk.
Ezért nem is biztos, hogy cél "feldolgozni" a veszteséget. Illetve kulcskérdés a feldolgozás mértéke. Mennyire vagyunk türelmesek magunkkal, mennyit engedünk meg, hogy az elveszített történet foglaljon el a személyes energiánkból. Egész nap rugózunk rajta, vagy csak naponta egy-egy alkalommal, mondjuk egy gyertyagyújtás mellett beszélgetünk a veszteség tárgyával. Nem cél, és nem is lehet az, az egészet teljesen elfelejteni. Igaz, minél jobban szeretünk valakit, annál mélyebben érint az elvesztése is, de éppen az elvesztése felett érzett fájdalom az, ami rá emlékeztet majd. Azonban nem egészséges megengedni, hogy ez a fájdalom, vagy a veszteség felett érzett bármilyen más érzés (bűnbánat, harag, stb.) uralja el az életünket. Az életnek tovább kell mennie, az élet maga a változás, s mint ilyen, időnként veszteségekkel is jár.
Minél idősebb az ember, annál hosszabbá válik ez a veszteséglista. Ám ezt a veszteséglistát hála listává is átalakíthatjuk egy szempillantás alatt. Ahelyett, hogy arra gondolunk, őt is, ezt is, azt is elveszítettük, próbáljunk arra gondolni, és közben a hála érzését átélni, hogy őt is ismerhettük, az is az életünk része volt, és ezt is volt szerencsénk megtapasztalni.
Az élet maga a változás, és ha jön, akkor megy is valami. A születéskor az anya elveszíti méhének lakóját, de ezáltal nyeri a gyermeket, akit végre magához ölelhet. A fa minden ősszel elbúcsúzik a leveleitől, hogy azok utat adhassanak az új életnek. Ha mindez nem történne meg, a változás akkor is bekövetkezne, de szörnyűségesen. Amikor nem engedjük, hogy az elmúlás a maga rendjén történjen, teret adunk a rothadásnak. Hányan rohasztottunk már magunkra rossz párkapcsolatokat, kellemetlen munkahelyeket? Vajon könnyebb volt-e akkor eljönni, amikor már úgy éreztük, még egy nap odabent, és bele fogunk halni?
Vannak, akiknek az elengedés könnyen megy, de vagyunk jópáran, akik keservesen meg tudjuk szenvedni azt. Tanács? Sóhaj, nagy légzés, kifúj, elenged. Észrevenni, felismerni az újat és örvendezni annak. Új célokat kitűzni, friss perspektívákból szemlélni az életünket. Nem baj, ha egyedül nem megy, ne akarj szuperhős lenni. Azért vagyunk emberek, hogy lehessenek gyengeségeink. Az emberi faj úgy van megalkotva, hogy akarjon az egységbe vissza törekedni, ezért mindig szükségünk van másokra. Voltaképpen egy emberi lény képtelen tökéletesen egyedül létezni. Ne szégyelljünk tehát segítséget kérni akkor sem, ha bagatellnek gondoljuk a veszteségünket. Ha úgy érezzük, mások ilyesmiért nem sírnak, sőt talán még van is mellettünk egy-két jóbarát, aki ezt ki is mondja. Sajnos a jószándék önmagában nem mindig gyógyít meg. Egy ember által megélt érzelmek mindig legitimek. Azzal, ha azt mondjuk, nem helytállóak az érzései, csak fokozzuk a problémát, ahelyett, hogy megoldanánk. Teljesen mindegy, mi váltja ki azokat az érzéseket. Ami a fizikai világban apróságnak tűnhet, az érzelmileg vagy energetikailag igenis lehet komoly dolog.
Azonban minden negatív érzés is energia, és az energia önmagában semleges. Megtanulhatjuk átalakítani a negatív érzelmeinket is teremtő erővé pozitív, áldásos módon. Úgy, hogy amit létrehozunk általuk, az magunk és mások javát szolgálja.
Miért nehéz és fájdalmas feldolgozni a veszteséget? Az egyik fő oka az az illúzió, hogy a körülmények megváltozását veszteségként éljük meg. Aminek mennie kell, az megy, és mi emberek kicsik vagyunk megállítani a változást. A másik ok pedig az ember biológiájában rejlik. Az agyunk szinapszisai, a neuronok (agysejtek) által kialakított kapcsolatok szó szerint fizikailag is őrzik testünkben a veszteség tárgyának lenyomatát. Tehát nem csupán energetikailag és érzelmileg, de a szó szoros értelmében fizikailag is belénk tapad minden, amit (akit) valaha is megismertünk.
Ezért nem is biztos, hogy cél "feldolgozni" a veszteséget. Illetve kulcskérdés a feldolgozás mértéke. Mennyire vagyunk türelmesek magunkkal, mennyit engedünk meg, hogy az elveszített történet foglaljon el a személyes energiánkból. Egész nap rugózunk rajta, vagy csak naponta egy-egy alkalommal, mondjuk egy gyertyagyújtás mellett beszélgetünk a veszteség tárgyával. Nem cél, és nem is lehet az, az egészet teljesen elfelejteni. Igaz, minél jobban szeretünk valakit, annál mélyebben érint az elvesztése is, de éppen az elvesztése felett érzett fájdalom az, ami rá emlékeztet majd. Azonban nem egészséges megengedni, hogy ez a fájdalom, vagy a veszteség felett érzett bármilyen más érzés (bűnbánat, harag, stb.) uralja el az életünket. Az életnek tovább kell mennie, az élet maga a változás, s mint ilyen, időnként veszteségekkel is jár.
Minél idősebb az ember, annál hosszabbá válik ez a veszteséglista. Ám ezt a veszteséglistát hála listává is átalakíthatjuk egy szempillantás alatt. Ahelyett, hogy arra gondolunk, őt is, ezt is, azt is elveszítettük, próbáljunk arra gondolni, és közben a hála érzését átélni, hogy őt is ismerhettük, az is az életünk része volt, és ezt is volt szerencsénk megtapasztalni.
Az élet maga a változás, és ha jön, akkor megy is valami. A születéskor az anya elveszíti méhének lakóját, de ezáltal nyeri a gyermeket, akit végre magához ölelhet. A fa minden ősszel elbúcsúzik a leveleitől, hogy azok utat adhassanak az új életnek. Ha mindez nem történne meg, a változás akkor is bekövetkezne, de szörnyűségesen. Amikor nem engedjük, hogy az elmúlás a maga rendjén történjen, teret adunk a rothadásnak. Hányan rohasztottunk már magunkra rossz párkapcsolatokat, kellemetlen munkahelyeket? Vajon könnyebb volt-e akkor eljönni, amikor már úgy éreztük, még egy nap odabent, és bele fogunk halni?
Vannak, akiknek az elengedés könnyen megy, de vagyunk jópáran, akik keservesen meg tudjuk szenvedni azt. Tanács? Sóhaj, nagy légzés, kifúj, elenged. Észrevenni, felismerni az újat és örvendezni annak. Új célokat kitűzni, friss perspektívákból szemlélni az életünket. Nem baj, ha egyedül nem megy, ne akarj szuperhős lenni. Azért vagyunk emberek, hogy lehessenek gyengeségeink. Az emberi faj úgy van megalkotva, hogy akarjon az egységbe vissza törekedni, ezért mindig szükségünk van másokra. Voltaképpen egy emberi lény képtelen tökéletesen egyedül létezni. Ne szégyelljünk tehát segítséget kérni akkor sem, ha bagatellnek gondoljuk a veszteségünket. Ha úgy érezzük, mások ilyesmiért nem sírnak, sőt talán még van is mellettünk egy-két jóbarát, aki ezt ki is mondja. Sajnos a jószándék önmagában nem mindig gyógyít meg. Egy ember által megélt érzelmek mindig legitimek. Azzal, ha azt mondjuk, nem helytállóak az érzései, csak fokozzuk a problémát, ahelyett, hogy megoldanánk. Teljesen mindegy, mi váltja ki azokat az érzéseket. Ami a fizikai világban apróságnak tűnhet, az érzelmileg vagy energetikailag igenis lehet komoly dolog.
Azonban minden negatív érzés is energia, és az energia önmagában semleges. Megtanulhatjuk átalakítani a negatív érzelmeinket is teremtő erővé pozitív, áldásos módon. Úgy, hogy amit létrehozunk általuk, az magunk és mások javát szolgálja.
