A láthatatlan kéz teker egyet az évkeréken, és íme a világunk őszbe csavarodik. Ez az évszak meleg, puha színeivel az elválásra és elengedésre emlékeztet minket. Sokan félnek a változásoktól, többnyire a bizonytalanságtól, mi lesz, ha minden másképp lesz? Hogyan fog kialakulni az új rend? Mit veszít és mit nyer az ember a változással? És legfőképp, hogy kivel és hogyan kell megharcolni vele.
Számomra ezek a meleg avar-színek azt jelképezik, hogy a változás nagyon is lehet békés, sőt helyénvaló. A levél akkor válik el az ágtól, amikor megérett rá, amikor egészen pontosan itt az ideje. Egyiküknek sem lenne jó tovább húzni ezt a kapcsolatot. Ha láttatok már a hirtelen hidegtől a fára fagyott, később rárohadt mumifikálódott leveleket, akkor értitek, miről beszélek.
A változás során valójában egyvalakivel kell megküzdenünk: saját magunkkal. Az elengedés nem más, mint saját, káros viselkedésmintáink, berögzült gondolataink elengedése. Ez okozza annak nehézségét is, hiszen egy személy a gondolatai, viselkedése alapján definiálja magát. Ki vagyok én, ha már nincsenek meg a reakcióim, a véleményeim, a körülményeim (beleértve mindennemű kapcsolataimat), amelyeket megszoktam? Az ember bemutatkozik: én vagyok apám fia, anyám lánya, de mi történik, ha nincsenek már szüleim? Kinek vagyok a kicsodája? Ez a kérdés okozza valójában a nehézségeket.
Az elválás, bárminek az elhagyása életünkből, tulajdonképpen egy választás. Kész vagyok-e rá, hogy egy új, jobb önmagammá váljak és képes vagyok-e megtenni ebben az irányban a szükséges lépéseket. Vagy megvárom, amíg rámfonnyadnak a levelek, és végül belülről, lassan tesznek tönkre.
Ebben az időszakban a természet is segít minket, hogy létrehozzuk az átalakulást. Ideje mérlegelni, hogy mit hagyunk itt, és mit viszünk magunkkal az új életünkbe.
